Nagyobb Menü Gasztroblog

Különleges bejegyzés a mai, ugyanis ezúttal messzi vidékekre látogatunk és meg sem állunk a titokzatosan misztikus Thaiföldig. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a pesti gasztroforradalomnak és a globalizációnak köszönhetően már nem kell más kontinensekre utaznunk, ha különlegesebb italokra szomjaznánk, hanem kis hazánkban is beszerezhetünk egy-egy palacknyi hűsítő egzotikumot.

Kezdjük egy kis kulturális áttekintéssel, mielőtt konkrétabban megvizsgálnánk mai tesztalanyunkat! A különböző kókusznedvekből (kókusztej, kókuszvíz) készült italok és ételek évezredek óta szerves részét képzik a thai nemzettudatnak, nem véletlen, hogy már i. e. 3215-ből is maradtak fenn írásos emlékek kókuszitalok recepttöredékeiről. Talán így kevésbé meglepő a tény, hogy a Sukhothai dinasztia idején törvénybe lett foglalva a kókuszpalánták vallásos imádata, valamint hogy több ünnepkör azóta is köréjük épül.

A különböző gyümölcshús- vagy növénydarabokkal dúsított kókuszdzsúsz talán a legnépszerűbb változatok közé tartozik, így valóban érdemes egy üveg Coco Lotoval kezdeni a Thaifölddel való ismerkedést. Egyeseket talán elijeszthet a szokatlanul magas ár, azonban annak tudatában, hogy csak a legtöbb napfényt kapó kókuszdiókból készül az ital, valamint hogy ezért a pénzért nem egy eldobható, kényelmetlen műanyagpalackot, hanem egy anatómialiag formázott ergonomikus üveget foghatunk a kezünkbe (így csökkentve ökológiai lábnyomunkat is), máris könnyebb szívvel fizetünk párszáz forinttal többet. Az ital egy alapvető információkat tartalmazó egyszerű papírcímkét kapott, azonban a kevesebb néha több. A Bounty-szelet és egyéb kókusztartalmú finomságok csomagolásairól már ismerős színvilág régi barátként köszön vissza -- az évek és a vásárlók már ezerszer bizonyították, hogy az égszínkék háttér a zölddel kombinálva megfelelően segít megidézni a távoli napsütötte partok atmoszféráját. A tervező ugyanakkor továbbmutat a néha kicsit már unalmas konvenciókon, és a természetbe való visszatéréssel ötvözi a gondtalan nyárias hangulatot, ugyanis a címkén egy valódi, friss, felnyitott kókuszdióba helyezett szívószál is helyet kapott. Jó ötletnek tartom ennek a hangsúlyozását, ugyanis a termék a mai igények mellett már elengedhetetlen savanyúságot szabályozó és tartósító adalékokon kívül 100%-ig természetes összetevőkből készült. A kupak eltávolításával nem akadhat gondunk, hiszen a gyártó a méltatlanul ritkán alkalmazott füllel nyitható söröskupak mellett döntött.

Bár sokan úgy gondolnák, hogy érdemes az italt fogyasztás előtt felráznunk, azonban ennél nagyobb hibát akarva sem követhetnénk el, ezzel ugyanis megbolygatnánk a kókusz és az aloe vera szimbiózisa révén kialakult mikrotársulást. Az első korty előtt érdemes a jellegzetes illattal megbarátkoznunk, mert a orrnyálkahártya alkalmazkodásával sokkal intenzívebb ízélményben lehet részünk. Ideje rátérnünk a tartalomra!

A dzsúszt megízlelve az első reakciónk kifejezetten pozitív: minden a helyén van, a kókuszvíz lágy, de mégis markáns aromájától kezdve az eleinte még kicsit feltűnő, később inkább diszkréten megbúvó, de lassan lecsengő almás-nyárias utózengésig és az itt-ott felbukkanó, ízlelőbimbóinkkal pajkos bújócskát játszó, már-már kissé sósba hajló ízfutamokig. Bár mindez tökéletesen ágyaz meg az aloe vera-daraboknak, azonban együtt valahogy mégsem lesz hibátlan az összkép. Ott romlik el a kompozíció, hogy míg ideális esetben bármilyen betétnek lágy pianissimoként kéne támogatnia a kókusz szűzies karakterét, itt az aloe vera faragatlan mezzoforte módjára próbál az előtérbe tolkodni. Így ahelyett, hogy a két összetevő egymást támogatná, inkább egymás ellen játszanak és a végeredmény ha nem is tragikus, mégis jócskán hagy maga után rossz szájízt. A problémát valószínűleg az okozhatja, hogy a termékbe nem közvetlenül az esős évszak után szüretelt alapanyag került, így a leveleknek több idejük lehetett az erősebb íz kialakítására. Egy kicsit több odafigyeléssel sokkal jobb italt készíthettek volna, így azonban csak egy gyengébb közepest sikerült produkálni.

Összpontszám: 4.98/10

Mai posztunkban a Chio Ketch & Mayo fantázianévre keresztelt új termékét vesszük górcső alá. Mindannyiunk egyik kedvence a sült burgonya, készüljön az akár hasáb-, steak-, chips- vagy bármilyen más formában. Kímélő ebédként, uzsonna gyanánt vagy köretként oly sokunk tányérján fordul meg, hogy bármivel, ami akár csak asszociálni enged erre a fogásra nem igazán lehet melléfogni (még az elején jegyezném meg, hogy véletlenül sem a sarki hamburgeresek, tóparti sütögetők kínálatában gyakran felbukkanó, általában csak "sültkrumpli" gúnynévvel illetett fogásról, hanem a kizárólag minőségi hozzávalókból, kellő szakértelemmel elkészített sült burgonyáról van szó).

Természetesen önmagában nem lenne teljes az élmény, így a krumpli jellemzően különböző mártogatós szószokkal, öntetekkel kerül felszolgálásra. Ezek közül a ketchup és a majonéz a leggyakoribb választás -- nem véletlenül, hiszen nem csak külön-külön harmonizálnak a burgonya sós, de egyben mégis édeskés karakterével, hanem egymásnak is remek kiegészítői (amint azt a Burger King Whopper szendvicsei is kiválóan mutatják).

Ezt az egyedi ízélményt -- amiről szívből remélem, hogy többeknek jut eszébe egy-egy prémiumkategóriás étterem, mintsem strandmenti falatozó -- igyekezett megragadni a Chio limitált szériás kínálatával. A tőlük megszokott profizmus nevében már a csomagolás is igyekszik beindítani a vásárló nyálelválasztását, aminek köztudottan hatékony eszköze a vörös árnyalatainak kreatív alkalmazása. Az ezüst szín számomra egy kis hűvösséget hozott magával, de ezt talán érdemes pozitívumként felfogni: mindig több izgalom van abban, ami elsőre egy kicsit távolságtartóan viselkedik. A betűtípuson nem lepődünk meg, a középen látható fotót pedig talán jobban is lehetett volna hangsúlyozni, de összességében ez nem ront sokat a külső megjelenésen.

A zacskót felbontva érdemes megvárni, amíg távozik a benne felhalmozott védőgáz (kb. 10-20 másodperc), hiszen ez a burgonyaszeletek közé szorulva negatív irányba változtathatja az ízélményt. Ha társaságban vagyunk, vagy csak egyszerűen tálból szeretünk enni, fontos, hogy a csomagolás alját nyissuk fel, és ezen keresztül a zacskót végig lefelé tartva öntsük ki a tartalmát, mivel így a felfelé szálló gáz felül marad és nem keveredik a chips közé.

A papírvékonyra vágott aranysárga szeleteket előbb ujjaink közé fogva, majd szánkban megízlelve pontosan azt kapjuk, amire egy ilyen méltán híres és népszerű márka munkásságát ismerve várunk. Fogaink közt szétroppantva az első darabot meggyőződhetünk róla, hogy a  burgonya karakteres íze megfelelő arányban áll az ízesítéssel és a sóval, valamint hogy az olaj is ott bújkál valahol a háttérben, de mégsem zavaró. Mindez az egyenként válogatott burgonyaszemeknek köszönhető, amelyek hosszas és odaadó gondozás után, szigorú minőségellenőrzést követően kerülhetnek csak a feldolgozási láncba. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy míg az olajban sült ételeket kínáló egységek nagy része sajnálatos módon valamilyen minősíthetetlen színvonalú, nagy kiszerelésben kapható fritőzolajjal dolgozik és magyar háztartások zöme is a Vénusz napraforgó étolajat tartja a gasztronómia csúcsának, addig a Chio szembemegy a trenddel, kizárólag 100% pálmaolajban készítve el termékeit. Mondanom sem kell, hogy ez nem csak az ízben mutatkozik meg, hanem egy diétás étrendbe is beépíthető nassolnivalót ad eredményül.

Végül ejtsünk pár szót úgymond a lényegről, a ketchup- és majonéz-ízesítésről! Kivitelezhetőségi (és talán további egyéb) okokból a két szósz íze összekeverve került a chipsbe. Ez talán megoszthatja a fogyasztókat, kicsit talán a tejbegríz és a kakaó esetére emlékeztetve egyeseket, de szerintem ezt érdemes így elfogadni, habár talán megért volna egy kisebb erőfeszítést a két íz elkülönítése. Sajnos nagyobb probléma, hogy a ketchup dominál, ezzel némiképp elnyomva az amúgyis méltatlanul alulértékelt majonéz aromáját. Ettől eltekintve azonban mindenképpen kellemes élményben van részünk; érződik, hogy mindkét szósz prémiumkategóriás megfelelőik poralapú változata. Enyhe csalódásra egyes rajongóknak csak az adhat okot, hogy az előzetesen beharangozott hírekkel ellentétben az ízesítőporokat mégsem a Heinz licenszelte.

Összpontszám: 7.28/10

A nyár tagadhatatlan beköszöntével elkerülhetetlen, hogy a McDonald's háza táján is sor kerüljön egy-egy kötelező újításra. Ezúttal a gyönyörködtető változatosság a Sertés Klasszik Burger képében költözik műanyagtálcáinkra.

Ami a várakozásainkat illeti, nem tehetjük túl magasra a lécet, hiszen ezért a pénzért épphogy csak egy kicsit igényesebb üres zsemlével is elégedettnek kéne lennünk (persze csak amennyiben prémiumkategóriában és nem a sarki boltban tíz-húsz forintért utánunk dobott zsemlének gúnyolt valamiben gondolkozunk, de felteszem, hogy a Blog olvasói között ez a kérdés nem sűrűn merül fel). Így már csak az ár/érték arányt vizsgálva tízből legalább hét pontot kóstolás nélkül is érdemel a fogás.

A felszolgálás az étteremlánctól már megszokott és méltán bevált újrahasznosított csomagolópapírban, műanyagtálcán történik. Külön pluszpontot érdemel a fogáshoz mellékelt tájékoztató lap, amelyből egyrészt az étterem aktuális promócióiról, másrészt a különböző termékek energia- és allergén anyag-tartalmáról értesülhetünk. Alapesetben fél ponttal szoktam jutalmazni ezt a kiegészítést, azonban hétfő óta jómagam is az Atkins-diétások népes táborát gazdagítom, ezért külön fontos, hogy naprakész legyek a kalóriainformációkat illetően. Erről érdeklődés esetén majd külön posztban írok, most csak annyit, hogy a megszokottól eltérően ez alkalommal plusz egy pontot ért nálam ez a hasznos kiegészítés.

Lássuk a tartalmat! A fogás a McDonald's hírnevéhez méltóan teljes kiőrlésű tönkölylisztből készült zsemlében érkezik. A keresztmetszet síkjában enyhén pirított, kellemesen porózus, azonban mégis elegendő anyagot tartalmazó péksütemény már önmagában megállná a helyét egy bögre zsírszegény tej mellett, de a hamburger feltéteinek közrefogására sem találhatnánk jobb választást. A hús fűszeres sertéshús, ami elsőre talán riasztó lehet az Angus-marhán nevelkedett étterembejárók számára, azonban aki korábban kóstolta a McFarm-szendvicscsalád valamelyik tagját, meggyőződhetett, hogy a húspogácsa kizárólag 100% mangalicacomb és -lapocka 2:3-arányú keveréke. Egyesek a "keverék" szó hallatán is visszakozhatnának, azonban érdemes belegondolni, hogy a legkiválóbb kávék is Arabica és Robusta kávészemek őrleményének vegyítéséből készülnek, de erről majd egy külön posztban fogok írni. A hús elkészítése során először egy leheletvékony kérget kap, majd ezt követi a tizennégy órán át tartó konfitálás. Az eredmény magáért beszél.

A hús felett friss jégsalátát találunk, valamit kígyóuborkát. A párosítás némileg meglepő és sajnos nem is sikerült túl karakteresre, én a teltkarcsú sertés-alaphang mellett talán jobban hangsúlyoztam volna a nyárias felharmonikusokat. Másik -- bár talán inkább csak személyes jellegű -- bánatom az apróra vágott hagyma. Nem érzem jó döntésnek a hosszú hónapokig érlelt és egyesével válogatott hagymafejek sajátos karakterének ilyen módon történő deformálását; a nagyravágott karikák valahogy mindig jobban kiemelik azt a szükséges kontrasztot, amit ennek a komponensnek a többi összetevővel kell vagy kéne alkotnia. Végezetül fogásunkat mintegy habarcsként a Big Macből régi ismerősként visszaköszönő egyedi szósz fogja össze, ehhez azt hiszem, nem szükséges semmit hozzáfűzni, hiszen nem véletlenül őrzik a receptet hétpecsétes titokként. 

Összpontszám: 8.92/10